Életmorzsák - (Át)Telepítés

Az eddigi 39 évem restartok sorozata volt. Mindig hülyének, szegénynek és szerencsétlennek éreztem magam egy idő után ezért mindig újraindítottam a rendszert. Mostanra belefáradt a gépem a sok restartba és közölte, hogy csak az mentheti meg, ha leformatálom és újratelepítem az életem. De a régi programot nem rakhatom vissza, csak egy vadonatújat! Ennek pedig ára van. Nem a repülőjegy, annál sokkal több! 39 év minden tapasztalatát, érzését, hangulatát le kell törölnöm és nagy valószínűséggel sosem kapom vissza! Nem mintha annyira sírnék utánuk, hiszen nagy hányaduk csak csalódást okozott. Talán az egyetlen pozitív dolog az életemben, hogy tudtam még idejében találni valakit, aki kézzel fogható és rábízhatom magam. Ettől még nem csökkent az Istenbe vetett bizalmam vagy hitem, csak módosult. Sosem rajongtam az egyházi konvenciókért, de igyekeztem mindig tiszteletben tartani azokat. Nem szerettem templomba járni, nem értettem miért lenne kötelező nekem minden vasárnap az oltárhoz járulnom és szentáldozás címszóval végigaraszolnom a sort, hogy a pap a számba dughassa az ostyát (főleg, hogy kiskoromban még öklendeztem is tőle és felnőttként is csak nyűgnek éreztem). Az én hitem nem ezekben a misztériumokban van. Mióta Anyám meghalt el is maradt a templomba járás. Eleinte inkább lustaságból, aztán már tudatosan. A feleségem nem helyettesíti Istent, inkább csak egy materiális valóságba helyezi nekem át, hogy megmaradjak és hinni tudjak. Ő támogat hátulról, még ha én ezt néha úgy is érzem, hogy ostorral kerget. Tudom nem azért jön mögöttem és zárja el a visszafelé utat falakkal, hogy én rosszul érezzem magam hanem mert csak előre vezet út. Oda már nem megyünk vissza ahonnan egyszer eljöttünk. Én most indulok el egy számomra ismeretlen és hosszú útra. Tény, hogy félek mert fejest ugrom egy medencébe amiben nem tudom milyen mély a víz de kénytelen vagyok, mert a parton nincs maradásom. Majd meglátjuk hogy a vízben landolok, vagy a medence alján koppan egy nagyot a fejem.